Tegnap este megjelent egy idézőjelbe tett sor a blog fejlécében. "Szívem csücske, lelkem hegedűje" virít kék betűkkel. Ezt a néhány sort ne keresd, hiába is tennéd. Az idézet nem egy távol-keleti bölcstől vagy honi költőtől való. Annyi és annyi kedves és megérintő gondolat közül lehetne akkor választani. Szerettem volna egy sokkal személyesebbet.
A fenti idézetről teljes bizonyossággal kettő ember tud. Én és akitől kaptam, de szerintem azóta már rég elfelejtette. Engem azért még megismer, talán a sorai is ismerősen csengenének a fülébe. Általános iskolai ballagásunk alkalmára a banketten nagy meglepetések értek. Egyrészt a tanárok által készített tablót kaptunk, (eleve tablóra, sem volt nagyon példa az elmúlt 4 évben) de egy ennél sokkal bensőségesebb és személyre szólóbb ajándékot vihettünk aznap haza. Mindannyian a nevünkre címzett borítékot kaptunk, amiben idézett sorok voltak. Gondolatok, valami útravaló, rólunk, nekünk, a tanároktól. A mai napig homály fedi, melyik sorokat melyikük írta, tippeim azért vannak. Egy titkot tudtam meg később. Az első sorokat mindenhová az alsós tanítónéni írta. Nekem ez állt ott. "Szívem csücske, lelkem hegedűje."
Nem is igen tudtam 14 éves fejjel hová tenni ezt a pár szót. Valójában most sem tudom. Pedig eltelt 6 év, valamivel kiműveltebb lettem és fogékonyabb az irodalom iránt. Egy valami változott ezzel a sorral kapcsolatban. Az én érzéseim. Nem csak szép emlék, hanem hangjegyek életem kottájában. S én pedig hegedülni tanulok belőle. Nem csak a tanítónéni gondolatait fejezi ki, hanem összefoglalja mostani lelkiállapotomat is. Érzelmeimben tobzódok. És ha lehetne, ebből sosem engednék. De ezen túl is kifejez az idézet. Mert az általános iskola egy az egyben kifejez engem. Ami vagyok, amivé válni fogok.
