Elképzelésem a felnőtt korról és arról, milyen is az igazi felnőtt. Nos ez az elképzelés valami olyasmi, amikor rendkívül őszinte módon, az érzéseit megélve kommunikál. Mindig arról, ami. Nem rébuszokban, hanem konkrét szavakban kifejezve vágyait, érzéseit, érzelmeit. Eközben pedig képes saját magát szem előtt tartani. Csak egy gyors és rövid példa, hogy ezek a félsorok érthetővé váljanak:

- Szeretlek, szeretném, ha a ma estét együtt töltenénk
- A mai estére más programot szerveztem, a barátaimmal töltöm.
- Ezzel most kicsit letörtél, mert szerettem volna kettesben lenni veled. Szomorú vagyok.
- Sajnálom. Legközelebb majd közös programot tervezünk.

Nos, egy szerelmespár között ez a beszélgetés jó eséllyel nem így zajlana. Hogy miért gondolom mégis, hogy ez már igazi felnőttségre utal? Több okból is. Például, mert képesek kifejezni saját igényeiket még akkor is, ha a másik igényeivel ellentétesek, ütközik. A beszélgetés második szereplője pedig képes a mondat hallatán megélni a benne dúló érzést: a letörtséget, a sértettséget és a mérhetetlen csalódást, amiért a barátja nem vele lesz azon az estén. És ebben rejlik a valódi felnőttség, hiszen nem tetszeleg, bájolog és kezd színjátékba.

"- Jól van, menj csak, én úgy is egyedül szerettem volna lenni. Nem bánom, hogy másokkal vagy. Menj csak..."

Elfogadja a döntést, ugyanakkor a hatásai alól nem igyekszik kivonni magát. Persze ehhez legalább kettő fél szükségeltetik. Én viszont még csak nyomaiban vagyok felnőtt. Amikor ügyelni próbálok erre.

De amikor jön az a bizonyos köd, pára, gőz... na az gáz. Olyankor kikapcsol az agyam és a tudatos odafigyelés elveszett. Előre alig látható, utólag szinte mindig. Az viszont pozitív, hogy az utána következőkben már tapasztaltabb, bölcsebb, előrelátóbb lehetek. Mert elteszem magamnak a tanulságot, a következtetéseket, hogy később használhassam az így összegyűlt tapasztalásokat. Úgy látszik, ez a hét, akaratom ellenére, igen csak "terápiásra" sikeredett. Sorra jöttek olyan helyzetek, amikor nem sikerült felnőtt módon viselkednem és ezt utólag vehettem észre. Persze, most dühös vagyok, és nagyon csalódott, mert a fokozatosságot figyelmen kívül hagyva, már most nagyon szeretném, ha jövőbe látnék, de ez még nem megy. Elszomorít, mert eközben másokat bánhatok meg. Rosszul esik. Még akkor is, ha tudom, fogalmuk sincs minderről.
Nem baj. Ma neked, holnap nekem. Most ezt próbálom meg magamban elrendezni, hogy később jobb legyen. Ez legalább annyira fontos része a képletnek, mint a kommunikáció a külvilág felé. Most magammal foglalkozom...