Réges-rég éreztem úgy, hogy kedvem volna elbújni. A gondolataim és érzéseim elől. Néha túl kuszák, én pedig gyengének és erőtlennek érzem magam a kibogozáshoz. Most is valami hasonlót érzek. Egy ollóval volna a legkönnyebb szétvágni ezt a csomót.

Húsz éves vagyok, fiatalnak és energikusnak tartom magam. Tele tervekkel, ötletekkel és jó szándékkal. Egyre határozottabb, tudatosabb, napról napra magabiztosabb. Jól kezelem azokat a konfliktusokat vagy válságos helyzeteket, amibe olykor csöppenek, könnyebnek érzem a problémamegoldást. Egyre szélesedik a világ, sokkal nyitottabb vagyok, mint akár csak egy éve.

Most viszont feltöltődésre vágyom. Ingerek és emberek nélküli világra. Egy erdő közepén, egy lakatlan sziget szélén, bárhol. Friss levegőre, madarakra, a természet hangjaira, hogy azok legyenek a sajátjaim. Ezek tudnának igazán segíteni. Talán 5-10 perc is elég volna. Ott és akkor sokkal könnyebben menne minden, mint ebben a lépéskényszeres világban. Nehéz megfogni, mi zavar most leginkább. Több összetevős a dolog. Az egyik talán összefoglalható azzal, hogy elvesztettem a bizalmat és az akaratot. Abból talán még maradt is valamennyi, mert nagyon is szeretnék új embereket megismerni, barátokra és barátra lelni. Viszont ebben már nem bízok, nem hiszek. Ezért az akaratom is alább hagyott. Lehetek bármennyire agilis, határozott és magabiztos, most elbizonytalanodtam, mit akarok. Hogy tényleg akarom-e? Tényleg akarom, hogy remetemód éljek? Akarom-e, hogy tegyek valamit ellene? És ott vannak a nyilvánvaló vágyaim. Ott van az igényem arra, hogy ezek teljesüljenek. Valódi kérdések ezek? Vagy megválaszolt problémák és már csak a cselekvést odázom. Ezzel pedig elérkeztem a második körhöz. Nincs már további erőm ahhoz, hogy ennél nyitottabb legyek. Nincs ennél több időm a lehetőséget keresni. Hát akaratom van-e? Nem biztos, hogy tetszik nekem a cselekvés. Bezárva érzem magam a világba, ahol élek. Nincs hová bújnom ezek elől a megválaszolásra váró kérdések elől. Pedig tudom, hogy ott van a fény az alagút végén és itt van a válasz is. Bennem. Csak a kirakóst kell összeraknom, hogy tudjam. De tudnátok, hogy én mennyire utáltam a puzzle-t kiskoromban...

Nagyon is tudom, mit akarok. Valakinek a fülébe súgni mindezt. Valakinek, aki szeret és elfogad, aki velem van és támogat. Valakinek, akit szeretek és elfogadok, akivel vagyok és akit támogatok.

Annyira ambivalens érzéseim vannak most. Feketék és fehérek. Átmenet nélkül. Hová tűntek a színes ceruzáim? :P