A tanítás és a tanulás is nehéz, gyakran embert próbáló. Amíg törékenyek és picik vagyunk, különösen az a fontos, hogy minden olyan alapkészséget elsajátítsunk, amelyeket később, amikor már tudatosan, céllal, konkrét elhatározással törekszünk megszerezni a tudást, eredményesen tudunk használni. Éppen ezért tartom úgy, hogy ezen alapokat nem csak az általános iskola alsóbb évfolyamain, hanem már az óvodában is megkaphatjuk. De ennyire én sem szeretnék visszaugrani.
A fenteik tükrében viszont látszik, a tanítók és a pedagógusok dolga nem egyszerű rutin feladat, hanem felelősségteljes, komoly hivatás. Mert az ABC és a szorzótábla lesz az alapja az olvasás és számolás "művészetének". És az egykori élmények és emlékek lesznek meghatározóak egy életen át. Szerintem sokan tudnánk legalább 2-3, vagy akár több tanárt is említeni, akik pozitív vagy negatív benyomások révén vésődtek az emlékezetünkbe. Igen, ezek azok, amik később, akár igazán észrevehetetlen és közvetett módon kialakítják félelmeinket, gátlásainkat. Szorongóvá teszik az embert. Mert 2x2 néha nem négy. Tévedni és hibázni emberi dolog. A tanulóifjúság is tévedhet. Viszont a hagyományosan szigorú, poroszos módszerek hívői kellő türelem hiányában szerintem sokkal könnyebben váltanak, alakítanak ki szorongást.
Személyes példákat szeretnék most felhozni. Két iskolapélda arra, mire képes egy tanító. Pro és kontra két-két tantárgyat, jellemző tárgycsoportot. Először kezdeném a negatív élményekkel, tapasztalatokkal. Ha úgy tetszik, a sikertelenséggel. Ilyen volt például a matematika. Sosem tudtam igazán jól teljesíteni benne. Most úgy gondolom, hogy ezt ennek a számlájára írhatom. Azt hiszem, hiányzott a csillogás a tanítónénim szeméből. Alsóban hármas, felsőben négyes, középiskolában hármas-kettes voltam belőle. Az érdemjegyek pedig nem a képességeimet, hanem a teljesítményemet osztályozták. Gátlásokat főleg a középiskolában éreztem, hiszen felső tagozaton egy teljes jeggyel jobban teljesítettem. Ez köszönhető volt annak is, hogy az amúgy is apró osztályban a matematikát és a német nyelvet csoportbontásban tanították. Kilenc azaz kilenc osztálytársammal ültünk ezeken az órákon. Tehát a középiskolai matekoktatás volt a rémálmok rémálma. Harmincegyen egyszerre, a számorma gyakran követhetetlen anyag, lemaradás és végül a tenni nem akarás. Iszonyatosan meggyűlöltem a matematikát. Érdekes volt, amikor a tanárral közösen dolgoztam, hibátlanul és jól dolgoztam, de csapatban vagy egyénileg inkább hátradőlve, összefont karral ültem és vártam a helyes eredményre. A másik ilyen tárgy az idegennyelv volt. Mivel elsőtől kezdve tanulok (tanultam) németül, így általános iskolában nem is okozott túlságosan nagy problémát a német. Viszont középiskolában szintén úgy éreztem, hogy olyan gátlások vannak bennem, amik visszatartanak. Angolból ez ha lehet hatványozottan jelentkezett. Egy teljesen új, ismeretlen nyelv volt. A kiejtés, a belém nevelt "légy tökéletes" utasítás miatt sok-sok kellemetlen és valódi kínszenvedést jelentő angolóráim voltak. Érdekes, hogy középiskolában is lehet olyan módszereket alkalmazni, amit utolsó évben alkalmazott az új tanár. Sokat játszottunk, ami oldottabbá tette az órákat és motivált, hogy a játékban pontot szerezzünk, hiszen azokat jegyre lehetett váltani. Emlékeztet ez valakit a fekete és piros pontos megoldásra?
Léteznek ellenpéldák is. Ilyen például a technika-rajz tárgyak. Bár a papírsárkány nem repült, a tutaj elmerült, a technikaórák mindig az ügyeskedésről szóltak. Mindig örömmel vettem a kezembe az elkészült apróságot. Legyen szó fonásról, írószertartóról vagy a gofriról, amit magunknak sütöttünk. Sőt, rajztárborban is voltam, amikor alkotói csúcspontomat éltem. Az alkotás örömét most kezdem újra felfedezni, bár régóta bennem él, hiszen minden karácsonyra valamilyen kézzel készített ajándékkal rukkolok elő. Ezért kicsit sajnálom, hogy a tojásfestés nem családi program.
Másik olyan tárgy, amin keresztül a legtöbbet kaptam, az a természetismeret volt. Nem csak fajismeretet, elkötelezettséget, a természet szeretetét kaptam, hanem ragaszkodást szűkebb és tágabb környezetem iránt. Megélem a teret, ahol élek. Nem csak benne vagyok, hanem részese is. Sőt, nyugodt szívvel azonosítom magamat ezzel. Én ilyen vagyok. Én ez vagyok.
A sikerélmények, a felvillanyozott és lelkes nebulók pedig a tanárkollégáknak is legalább akkora elégedettséget és büszkeséget ad. A sikerélmény közös, közös az érdekeltség is.
Heti kétszer egy órában van egy tanítványom. Én szívesebben használnám rá a szót, hogy én vagyok a német nyelvi foglalkoztatója. És a mai óra után pedig hihetetlen büszkeség tölt el, elégedett vagyok. Igazán apró dologról van szó. Én tanulok, te tanulsz, ő tanul, mi tanulunk, ti tanultok, ők tanulnak, ich lerne, du lernst, er/sei/es lernt, wir lernen, ihr lernt, sie/Sie lernen.
Magától szavalta a német igeragozás alapeseteit. Én pedig tátott szájjal, hatalmas lelkesedéssel csodálom őt. Büszke vagyok rá, pedig ehhez alig van közöm. Remélem ez számára is legalább akkora sikerélmény, mint számomra. Szeretnék olyanná válni, aki képes sikereket adni a tanulóknak. Ámulatba ejteni, elgondolkodtatni, megoldáshoz segíteni. Tanítani.
