Mi a feladatunk, nekünk, saját magunknak a fiatalabb generációkkal kapcsolatban? Természetesen átadni valamit saját korunk, nézetünk és meggyőződésünk szerint is hasznos tudásunkat. Ma kezdődött el a nagyüzemi érettségiszezon így a magyar nyelv és irodalom tárgyban jeleskedhettek a végzős gimnazisták. Ennek kapcsán és a hétvége tapasztalata után estem kicsit kétségbe. Feltettem magamnak a kérdést: fontos-e megismerkedni Dantéval vagy az ókori szerzőkkel és művekkel? Hová vezet, ha elmulasztjuk? Ma már nem sikk a klasszikus műveltség és gyakran csak képmutatásként sorakoznak szépirodalmi kötetek a házi könyvtárak polcain. Lassanként a kötelező olvasmányokra redukálódik. Egyáltalán hol és kiknek a polcain találkozhatunk velük? Az "egyszeri ember" tanulhat ezekből? Érdeklődik iránta? És magamba néztem. Lehetek-e hiteles, van-e alapom számon kérni, tanítani bármit is, ha magam is csak felesleges tanulnivalóként tekintek rá. Van bennem egy megfejthetetlen elszántság, elkötelezettség. Szeretném megtalálni annak a módját, hogy ne kényszer vagy nyűg legyen, hanem játék, móka, kacagás, fesztelen szórakozás. Bizonyos olvasmányokat száműznék az általános iskolákból. Ez egy életre szóló feladat lesz számomra. Már alig várom, hogy pedagógiai és neveléselméleti ismereteim is legyenek. Szeretnék jobban rálátni erre. Ez a végtelen kreativitást és ötletelést jelentő feladat a legnemesebbik, amit hivatásomul választhatok. Bár módszereiben és eszköztárában különbözik az általános iskolai és a gimnáziumi tananyag és tanítás, még mindig nehezen választok a két típusú iskola közt.
De mégis, mi a feladatunk? Hétvégén, amikor a 15 éves unokahúgom kezébe adtam a seprűt, zavartan nevetett és nyújtotta vissza, mondván, ő nem tud sepregetni.
Hogy mi a feladatunk? Életre nevelni. Boldog, önfeledt, őszinte, lelkileg is kiegyensúlyozott felnőtteket.
