Napok kérdése és lezárul az első egyetemi szemeszterem. Vegyes érzelmekkel zárom ezt a félévet. Bér két utóvizsgám még hátra van, elmondhatom, hogy az eddig eredményeim a befektetett energiával arányosak, ezért panaszkodni nincs okom. Elégedetlen azért vagyok, mert úgy érzem mást kaptam, mint amit vártam. Csalódott vagyok, mert pont annyira vizsgacentrikus, mint a közoktatás. A különbség abban adódik, hogy könnyebb kitűnni a legjobbaknak. Viszont az egyszínű, szürke tömeg - köztük én is - arra hajt, hogy aláírást szerezzen és majd diplomát. Az egyetem pedig mindenhol és mindenkor ehhez asszisztál. Egyfajta kimondatlan alku ez. Színjáték.
Azt hiszem a diploma elértéktelenedésével ez együtt járó folyamat. Pontosan úgy érzem magamat, mint a középiskolában. Szinte teljesen azonos nehézségek, problémák. Az egész egy nagyon furcsa egyveleget alkot, ami nagyon különbözik attól, amilyennek elképzeltem az universitast. Úgy érzem, hogy egy labirintusban küszködök. Az utat persze kijelölték, de még így is könnyen tévedhet az ember. Azt hittem az egyetem szélesebb kitekintést, mélyebb ismereteket, összefüggéseket, áttekinthetőséget fog majd jelenteni, de az előadások sem sokban különböznek egy középiskolai órától. Annyi különbséggel, hogy iszonyatos megterhelést jelent a 90 perces heti 1 alkalom, tanóránként.
És az oktatáspolitikai szélkakas bizonytalanságot is teremt. Jelenleg komoly nyomozómunkát végzek, hogy a fontos információkat, hiteles forrásból szerezhessem be. Sokkal-sokkal kisebb lelkesedéssel, lassan megszokássá váló nyűggel várom az utolsó vizsgáimat és a következő félévet. És persze a szeptembert, amiről még fogalma sincs hol, milyen keretek között és hogyan alakul majd. This is the life?