"Hétköznapok a gondok, gondolatok és a boldogság háromszögében. Egy sokáig rejtőzködő, de most önmagát felismerő meleg srác érzései és gondolatai, végre őszintén a világról, önismeretről, a hétköznapokról és a melegségről. Utazás egy más világba, amit nem lehet megnevezni. Röviden és tömören: egy meleg fiú blogja." - áll a fülszövegen itt jobbra.
Legtöbbször mégis a véleményemnek, gondolataimnak adtam hangot itt, a blogban. Függetlenül szexuális orientációmtól, vallásomtól, bőrszínemtől. Én vagyok, aki a blog bejegyzéseiben megjelenek. Én vagyok, és magamról írok. Arról, ami foglalkoztat, amitől esetleg megkönnyebbülést várok.
Nem hiába, befelé forduló személyiség vagyok. Ezzel együtt az is jár, hogy gyakran teszem fel a kérdésimet magamnak. Bár mindig megpróbálok válaszolni rá, nehéz felelősen, objektíven válaszolni rá. Főleg nehéz, ha magamról van szó. Bár ismerem a szokásaimat, visszatérő kérdéseimet, mégis képes vagyok magamat újra és újra bizonytalanságba, határozatlanságba taszítani. Sokszor előfordul, hogy a korábbi magabiztosságomat elhagyva ugyanabban a kérdésben más véleményt fogalmazok meg. Ekkor belehajszolom magamat, mondván, hogy a megkérdőjelezés csak "rutin". Hiszen a tapasztaltaim azt mutatják - egy-egy ilyen döntés után következő helyzet, amikor "nincs kedvem, nem akarom, bánom az egészet" - megfordul és felejthetetlen élményekkel gazdagon örülök annak, hogy nem hagytam magamat lebeszélni. Jól emlékszem, azokra az évekre, amikor rendszeres táborozó voltam. A régi, egykori úttörőtáborokban eltöltött első éjszaka utáni fogadalmak megszegése később minden évben új kihívások elé állított. Persze minden évben jelentkeztem táborozni. Rendre megfigyelhető volt az is, amiről sorok óta írok. A hatalmas lelkesedés, a kedv és az elszántság; utána pedig a mindent romba döntő és megcáfoló akarat, hogy én inkább mégis itthon maradnék. Az utazás, az ismeretlen helyek, a megszokottól eltérő idegen társaság és az otthoni szokások hiánya mindig akkora félelmet váltott ki, hogy megtorpantam tőlük. Még most is gyakran előfordul, egészen apró dolgoktól a nagy jelentőségűekig.
Valójában kezdem érteni ezt a folyamatot, de sok minden tisztázatlan még. Az a feltételezésem, hogy nem a fentebb felsoroltaktól való félelem volt az oka, ami gondolkodóba ejt/ejtett. Valami más. Erre szeretnék most rájönni. Zavar, idegesít és megterhel, hogy ilyen küzdelmek árán tudok csak döntést hozni. A legegyszerűbb lenne mindig nemet mondani, elutasítóan viselkedni és remeteként visszahúzódóan élni. Erről már letettem, de a munka sem ösztönöz most. A vizsgaidőszak közepén, a legfontosabb vizsgáim előtt talán a felkészülést kellene szem előtt tartanom, de a munkához elengedhetetlen volt a bennem gyülemlő sorok kiengedése. A helyzet nem lett könnyebb, de ezt legalább kiadtam magamból. Tudja valaki, hová tettem le a telefonomat?