Ma 93 évvel ezelőtt olyan trauma érte az országot, amely azóta is meghatározza nem csak Magyarország, de régiónk és ezzel pedig egész Európa történetét. 1920. június 4-én az első világháborút lezárandó Párizs környéki békeszerződések sorában negyedikként megköttetett "békeszerződés" volt a Trianoni. A 2010-ben megválasztott kormány egyik első intézkedéseként a mai napot a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánította. Ez a nap szóljon tehát az elszenvedett traumáról, emlékezésről, a közösség tudatáról, a nemzet összetartozásáról.

De ne az én szavaim beszéljenek ma. Beszéljen helyettem 1920 júniusa. A Nyugat 13. évfolyamából, az 1920-as 11-12. összevont lapszámából választottam egy verset. Ez éppen 1920 júniusa. Így idézem meg a kort.

A költőről a Magyar Életrajzi Lexikon a következőket írja:

Tass József (Trencsén, 1894. ápr. 24. – Bp., 1958. ápr. 19.): költő:

Jogi tanulmányait Temesvárott, majd Budapesten végezte, törvényszéki bíró lett. Első szenvedélyes szociális lázadású versei 1912-ben jelentek meg. A Tanácsköztársaság idején Himnusz és Óda egy elesett vörös katonához c. költeményei tették ismertté nevét, később a Nyugat és a Népszava is közölte verseit. Egyetlen verseskötete jelent meg Szoríts kezet címmel (Bp., 1928). Hosszú hallgatás után 1958-ban a Kortársban és az Élet és Irodalomban jelentek meg írásai.

Tass József: A reményhez

Remény, - hozzád fohászkodom
A kínban, mely gyötrő falat
Emel fölém. E puszta rom
Egyetlen ékessége vagy.

Minden szakad s részére hull, -
De erős a te hódító
Uralmad, mely sosem lazul
Sarkaiban. Nem gyönge hó

S mulandó jég a szent talap,
Melyen ragyogsz. Szilárd s hideg
Trónuson ülsz: a megszakadt
Szivek milliói felett.

Óh jöjj - s forgasd el kegyesen
Sorsunkat, mely már ebek
Harmincadán hever! Misem
Múlhat felül rút a sebek

Kötésében. Bár emberi
Értelmet meghalad pazar
Munkád, mely összekeveri
A kéjt a kínnal, mely csavar.

Vagy nem a büszke s összetört
Szivek törvénye vagy? - Csupán
Az istenek szeszélye szült
Vigasznak annyi kín után?

Óh, - légy bár szent, - vagy pokoli
Erő, - roppant sziklák mögött
Tanyázó, hol a távoli
Szférák zúgnak egymás fölött:

Segíts s emelj! - Titokzatos
Lényed, mely kettős: hit s merő
Kétely, karcsú és haragos
Oszlop gyanánt szökjön elő!

Remény! - A gyilkos, kit hideg
Hurok szorít s a vasszegen
Feszül, - míg fojtja a zsineg, -
Szívében hozzád esdekel.

De hol minden kötél szakadt,
S rohadni sincs miből; az zord
Kényszer tipró sarka alatt:
Szabad-e várni jobbra kort?

Óh száz halállal halt s tüzes
Szégyenpadon, kit végzete
Hitétől foszta meg, üres
Árnyként a sírba szállni le.

Sorsa betelt. S az istenek
Arcát tiltó közöny fedi
Bukásán. Bár kegyetlenebb
A gúny, mely sajnál s emberi. -

De nem halt meg, ki szüntelen
Holtában is, mint ércbe zárt
Erőt, malasztként hordja szent
Hitét, melyet szívébe vájt.

Hol az acél s a barna kő,
Mely győzni tud, hol dac s komor
Szándék feszül a süppedő
Kripták alatt s kitörni forr? -

Remény, - a szörnyü kárhozat
Dörgő poklában is: örök!
E nemzet, mely az áldozat
Báránya volt, - létért hörög! -

S ha minden összeesküszik
S fejére hull is: végtelen
Sorsát kibirja s nem szünik
Hinni egy méltóbb életen.